— Anya és Саша hozzánk költöznek. Ez nem is vita tárgya — jelentette ki a férj. Felesége válaszul zárat cserélt, és mindannyiukat kitette az ajtón. — Anya, ide még be lehet pakolni a téli holmikat, itt van elég hely.
— Irka még mindig húzza az agyamat, meg kell törni. Még mit nem, szanatóriumba készül! Én meg itt sínylődjek egyedül a dácsán — a lány kihallgatta a beszélgetést. — Te teljesen megbolondultál? — az anyja nagy csattanással tette a bögrét az asztalra, a tea pedig vöröses folttá fröccsent a viaszosvászonra. — Beázik a tető, ő meg szanatóriumba készül!
— Nem fogom megismételni. Több pénzt nem adok — ettől a rövid mondattól a férj arca elsápadt, anyja és apja pedig félelmükben összehúzódtak. Marina a konyhaasztalnál ült, három köteg nyugtát terített ki maga elé. Mindegyik köteget befőttesgumi fogta össze. Óvatosan kihúzta az első köteg legfelső papírját, és a szeme elé emelte. Gyenyisz belépett, kinyitotta a hűtőt, kivett egy kefirt, és töltött magának egy teli pohárral. — Marina, miért vetted körbe magad ezekkel a papírokkal? Hiszen szabadnap van. — Számolok, Gyenyisz. Egyszerűen csak számolom, hová folyik el a mi… — hangsúlyozta ki a szót — …a mi vagyonunk. — Megint kezded. Minden rendesen oda folyik, ahová kell.
— Ó, te még mindig itt laksz? Azt hittük, már elköltöztél – mondta a sógornője, és beengedte a vendégeket az idegen hálószobába. Kár volt így gondolnia.
— Ezt a szobát Dásának adjuk, szüksége van a térre a fejlődéshez. Ti Vagyimmal remekül el lesztek a nappaliban, a kanapé kinyitható, fiataloknak ez nem probléma. Ahogy mondani szokták: szűk helyen is elférünk, csak ne haragudjunk egymásra. Ráadásul Dásenka most nehéz időszakon megy keresztül, szüksége van a közös támogatásunkra.
— Csak a gyerekek miatt jöttem vissza — mondta Pavel, és megtartotta azt a bizonyos teátrális szünetet, amellyel elképzelése szerint az apai önfeláldozásának nagyságát kívánta hangsúlyozni.
– Hogyhogy nem jössz haza? És én? Ki fog engem kiszolgálni? – kérdezte tanácstalanul a férje, mit sem sejtve arról, hogy már minden eldőlt. Az augusztusi nap perzselte az aszfaltot, a levegő remegett a járda felett, akár egy forró serpenyő felett. Marina az előszobában állt két élelmiszeres szatyorral a kezében, és hallgatta, ahogy Dmitrij hangja kiszűrődik a szobából – lusta, elnyújtott, szokás szerint közömbös hangon.
– Ön Tatjana Szergejevna Kovaljova? – kérdezte, miközben cipője belesüppedt a sárba. – Nos? – válaszolta az asszony anélkül, hogy megmozdult volna. – Menedékre van szükségem. Azt mondták, magához fordulhatok. Tatjana hallgatott. Nem tudta, mit mondjon erre. Nyilván valakivel összetévesztette őt.
— Nem adtál pénzt a testvérednek a műtétre, most meg tőlem követeled, hogy fizessem az unokahúgod esküvőjét! — kiáltott fel a feleség. Kszenyija a mosogatónál dermedt meg, amikor meghallotta az ismerős lépteket a folyosón. Artyom a szokásosnál később érkezett haza a munkából, és a férjével együtt az anyósa is belépett a lakásba. Valentyina Nyikolajevna levette az őszi csizmáját, és mélyet sóhajtott, mintha az egész világ súlya a vállát nyomná.
**A férj arra utasította a feleségét, hogy külön vásároljanak élelmiszert – a születésnapján a rokonok csak krumplit és virslit láttak** Reggel három blokk hevert a konyhában: az egyiket Oleg a cukortartó mellé tette, a másikat egy bögrével leszorította, a harmadikat a sótartó alá csúsztatta, hogy ne pöndörödjön fel. Zsanna vizes kézzel lépett ki a konyhába, és azonnal észrevette, hogy a férje már mindent kiszámolt. Az ablakpárkányon hűlt a tea, a fal túloldalán a szomszéd kisfiú készült az iskolába, Oleg pedig nem rá, hanem a számokra meredt. Egy hét alatt majdnem hatezer ment el élelmiszerre, és ő úgy mondta ki ezt az összeget, mintha Zsanna titokban hordta volna ki a pénzüket a házból.