A nagyapa egy órával korábban tért haza a horgászatból, és 129 kilogrammnyi élő súlyban kapta rajta a feleségét a szomszéddal. Nem kezdett el kiabálni, hanem némán tett valamit, amitől az óriás elfelejtette a saját méreteit.
A nagyapa tudta, hogy ezt a problémát nem lehet erővel megoldani, ezért másképp döntött. Ez a gondolat szögesdrótként égette az elméjét, amint átlépte saját háza küszöbét. De vegyük sorjában, mert azon a napon minden már jóval a végzetes ajtó előtt darabjaira hullott.
Jefim Trofimovics Zaozjornij – így hívták a nagyapát, bár az egész falu, Sztarorecsenszk csak Fima-horgásznak csúfolta – fél négykor kelt. Az ablakokon túl sűrű, májusi köd lilállott, a Tyihaja folyó a tavirózsák áporodott illatát lehelte, és ez az illat a jó fogás ígéretével csiklandozta az orrcimpáit. Fima nyújtózkodott egyet, csigolyái reccsentek, majd ránézett az alvó feleségére. Larissza elterült a dunyha alatt, fehér karja lelógott a padlóra, vöröses haja szétterült a párnán. Negyvenöt évesen is kihívó, ragyogó nő maradt, abból a fajtából, amelyik még százévesen is édességet és bókokat követel majd. Bajsza alatt elmosolyodott, és könnyedén megérintette a vállát.
– Lara, megyek a szigetre, éjszakázni. Holnap estére jövök.
A nő meg sem moccant, csak motyogott valamit a párnába, Fima pedig ezt áldásnak vette. Később még gondolni fog arra, hogy éppen akkor kellett volna gyanút fognia: Larissza általában morgolódott, minek megy megint a nádasba, most meg néma maradt, mintha csak várta volna, hogy a férje eltűnjön.
A horgász készülődés – szent rituálé. Jefim Trofimovics ellenőrizte a gumicsónakot, összepakolta a sátrat, a hálózsákot, a hátsó udvarban kiásott néhány kövér gilisztát, és összeszedte a szalonnafoszlányok között megbújt csontkukacokat. Kenyér, pár fej hagyma, só, egy lábas, és a várva várt halászlé reményében egy darabka spanyol sonka, ami még az előző születésnapjáról maradt meg. Mindent gondosan bepakolt a régi vitorlavászon hátizsákjába, a szerencse kedvéért megcsókolta a Szent Trifont – a horgászok védőszentjét – ábrázoló medált, és elindult a part felé.
A Tyihaja folyó, lusta és széles, a ködfoszlányokat tükrözte. A csónak halkan siklott a vízre, az evezők némán dolgoztak, és hamarosan a part eltűnt, magára hagyva Jefimet az éggel, a vízzel és a gondolataival. Larisszára gondolt, arra a huszonöt évre, amit együtt éltek le. Gyereket nem adott az Isten, de szerette, a keszeg- és süllőeladásokból kapott pénzből hol csokoládét, hol ruhaanyagot, hol piaci parfümöt vett neki. Azt hitte, ő is szereti. A sziget a fűzfák megszokott suttogásával fogadta.
### 2. fejezet: Üres csomag, üres remények
A homokos partra telepedve Fima elrendezte a felszerelést, bedobta a három fenekező botot, majd a legfontosabbért nyúlt – a csalétekért. Kinyitotta a hátizsákot, bedugta a kezét a kávésdobozba… Üres. Hideg futott végig a hátán. Gépiesen átkutatta az összes zsebét, a földre borította a holmiját. Nincsenek giliszták. Nincsenek csontkukacok. Csak a kenyér maradt, meg a fóliába csomagolt sonkadarab. Az öreg horgász bosszúsan horkantott.
– De nagy balfék vagyok… Otthon hagytam a dobozokat, a házfal mellett.
Próbált kenyérbéllel horgászni. Gombócokat gyúrt, az illat kedvéért sonkadarabkákat rejtett beléjük, de a folyó néma maradt. Csak a bodorkák rángatták néha a horgot, komoly kapást nem adva. Az idő telt, a nap felkelt, kezdett melegedni. Jefim a vizet nézte, és arra gondolt, hogy egy sikertelen horgászat valami nagyobbnak az előjátéka. Minden horgásznak vannak üres hajnalai. De a mai üresség baljóslatúnak tűnt, feszültnek, mint a szakadás előtti damil.
Délután öt körül feltekerte a zsinórokat. A hangulata zavaros volt, mintha zúzott téglát oldottak volna fel a lelkében. Úgy döntött, visszatér, nem marad tovább. „Legalább kialszom magam a saját ágyamban – vigasztalta magát. – Larissza talán sütött valamit.” A szíve összeszorult a melegség és a nyugalom vágyától.
Az evezők hajoltak, a csónak hasította a vizet, ezüstös csíkot hagyva maga után. A part közeledett, és Fima már messziről észrevette az idegen autót a kapuja előtt. Egy öreg UAZ-t, amit tévedhetetlenül felismert. Ez az UAZ Grigorij Sztupiné volt, a két házzal odébb lakó szomszédé. A harmincnyolc éves, hatalmas darab ember 135 kilót nyomott, váltott műszakban dolgozott az erdőkitermelésen, és arról volt híres, hogy puszta kézzel képes volt meghajlítani egy vasrudat. Fima megfeszült. Larissza sosem kedvelte a szomszédot, „faragatlan medvének” nevezte, erre most ott áll a kocsija.
Kikötött, rögzítette a csónakot, és halkan, macskamódra elindult a ház felé. A belső hangja súgta: „Ne zajongj, ellenőrizd.” Minden falusi emberben megvan az ösztön a bajra, és ez most szirénaként üvöltött benne.
### 3. fejezet: Jelenet, amit fejszével sem lehet szétvágni
A tornácajtó résnyire nyitva volt. Fima levette a csizmáját, a tornácon hagyta, és némán lépkedve a padlón, a szoba felé közelített. A függöny nem volt teljesen behúzva, és a résen keresztül olyat látott, amitől először elakadt a lélegzete, aztán jéghideg tisztasággal hasított a halántékába.
Larissza és a szomszéd, Grigorij, olyan csomóban fonódtak össze, hogy nehéz lett volna más nevet találni rá, mint a régi szibériai kifejezés: „kukin-kvakin”. A szoba úszott a szeme előtt, de Jefim Trofimovics nem kezdett kiabálni, nem kapott vasvilla után. Lehunyta a szemét, elszámolt tízig, majd hirtelen elmosolyodott – félelmetesen, csak a szája szegletével. A nagyapa tudta, hogy ezt a problémát nem lehet erővel megoldani. Egy olyan vaddal, mint Grigorij, közelharcba bocsátkozni – az ember saját magát becsülné le. Okosabban, rafináltabban kell cselekedni, mint horgászat közben: nem berontani, hanem kivárni a pillanatot és a megfelelő csalit használni.
Kinyitotta az ajtót, szándékosan köhögött egyet. A szobában minden megdermedt. Larissza felsikoltott, megragadta a lepedőt, Grigorij pedig kidülledt szemekkel egy hangot hallatott…
– Na, ha már így alakult – mondta nyugodtan Fima, széttárva a karjait –, akkor ezen már nem lehet változtatni. Ahogy mondani szokták, ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Beszéljük meg békében a dolgot. A lényeg, hogy a falu ne tudja meg, mert azt a szégyent nem hevernénk ki.
Larissza pislogott, semmit sem értett az egészből. Grigorij, az ingével takargatva magát, kipréselte:
– Te… Fima, bocsánatot kérek… elragadott a hév…
– Ugyan már, Grisa. Kivel nem esik meg? Ülj le az asztalhoz. Beszélgessünk, mint férfi a férfival. Csak vedd magadra a nadrágodat, a hokedli szálkás, még a végén összeszedsz valami fertőzést. Te meg, Larissza, hozz fel a pincéből a jó kis ribizlipálinkámból. Meg valami harapnivalót is, amit az Isten adott.
### 4. fejezet: 🍽️ Lakoma a holdfényben
A férje viselkedése teljesen megbénította Larisszát, de nem mert ellentmondani. Gyorsan megterített: kovászos uborka, szalonna, főtt krumpli, teli poharak. Fima ezalatt kiment az előszobába, majd visszatért, egy hatalmas szárított dévérkeszeget tartva a kezében. A hal egy alkarnyi hosszú volt, aranyszínű pikkelyekkel és az érlelt hús édeskés illatával.
– Ilyen dévérkeszeg csak egyszer akad horogra egy életben – mondta gyengéden Fima, és a halat a vágódeszkára fektette. – Különösen készítettem. Két napig szárítottam a szélben, hogy megőrizze a puhaságát. Igazi ínyencség.
Vékony, áttetsző szeletekre vágta a halat, tányérra rakta és a vendégek elé tolta. Grigorij, még mindig vörös a zavartól, a falatok után nyúlt.
– Jó kis keszeg ez – méltatta, miközben ízlelgette. – Nem sós, puha. Nekem fogatlanul is megfelel. Könnyű rágni. Finomat főzöl.
Larissza is evett, sőt, még dicsérte is, próbálva elsimítani a kínos hangulatot. Fima töltögette a pálinkát, viccelődött a horgászatról, arról, hogyan felejtette otthon a gilisztákat, és hogy a sors milyen különös módon vezérelte haza pont a megfelelő órában. Grigorij ellazult, elhitte, hogy a vihar elvonult, és még két kupicát lehúzott. Amikor a szomszéd már teljesen berúgott és bólogatni kezdett, Fima óvatosan kikísérte a kapuig.
– Menj, Grisa, pihenj. Holnapra minden elfelejtődik. Csak ne fecsegj a faluban a kályha melletti tornázásról. Megállapodtunk?
A szomszéd buzgón bólogatott, majd eltűnt a sötétben. Fima visszatért a házba, némán eloltotta a lámpát és lefeküdt a padra, a fal felé fordulva. Az asztalon ott maradt a dévérkeszeg gondosan lerágott váza.
### 5. fejezet: ☣️ Az igazság parazitái
A reggel könyörtelen fénnyel világította meg a házat. Larissza későn ébredt, nehéz fejjel. Fima már a küszöbnél állt, és belepakolta a nő holmiját egy régi, tejes alumíniumkannába. Ezt látva Larissza nagyra nyitotta a szemét.
– Mit találtál ki, Jefim?
– Mindent. Arrivederci, Larissza – mondta halkan, de határozottan. – A holmid össze van pakolva, a kapu nyitva.
– Hiszen tegnap te magad mondtad, hogy el van rendezve! Hogy felejtsük el a történetet! Még meg is kínáltál a keszeggel! – majdnem kiabált, a döbbenete az őrület határát súrolta.
– Talán verekednem kellett volna azzal az óriással? – rántott egyet a vállán Fima. – A saját fejem is drága nekem.
– Akkor miért adtál neki a keszegből? És miért kényszerítettél, hogy én is egyek?
– Ez, drága Larisszám, egy nagyon érdekes kérdés. Tudod, a mi Tyihaja folyónkban a dévérkeszeg különleges hal. A nyers húsában ki ne élne: macskamétely, széles galandféreg, opiszthorchiszok. A lárváikat szabad szemmel nem látod, de a szervezetben imádják a májat, a hasnyálmirigyet és az izmokat. Hogy ezt a gazt megöld, hetekig kell fagyasztani a halat mínusz húsz fokon, vagy legalább két hétig áztatni erős sólében. Én viszont ezt a szépséget úgy döntöttem, hogy két napig szárítom a szélben, hogy aztán egy hónapra a fagyasztóba tegyem. De pont kapóra jött ez az eset, így a fagyasztóra már szükség sem volt.
Larissza elsápadt. A keze öntudatlanul a jobb oldalára tévedt, ahol a mája található.
– Te… te… megfertőztél minket?
– Nem fertőzést adtam, hanem egy természetes gyógyszert a butaság ellen – igazította ki Fima, és felhúzta a régi horgászmellényének cipzárját. – Most pedig menj, és éljetek hárman: te, a te óriásod, és az, aki korábban a nyers, sózatlan keszegben lakott. Biztos vagyok benne, hogy remek kis csapat lesztek.
Kitette a kannát a küszöb elé és rácsapta a kaput. Larissza még sokáig állt az úton, felfogva a katasztrófa mértékét, majd elindult Grigorij háza felé, ahonnan már furcsa nyögések szűrődtek ki.
### 6. fejezet: 📜 Bürokratikus küszöbök és állatorvosi fordulat
A válást rekordgyorsasággal, három nap alatt intézték el a recsenszki járási anyakönyvi hivatalban. Larissza anélkül írta alá a papírokat, hogy belenézett volna, csak az égette a vágy, hogy minél előbb a fertőző osztályra kerüljön. Grigorijról az a hír járta, hogy ugyanoda fektették be – akut epehólyag-gyulladással, melyet hívatlan vendégek bonyolítottak. Fima megkapta a szabadságát igazoló pecsétet, gyertyát gyújtott Szent Miklós csodatevő tiszteletére, és vett a piacon egy kiskutyát. Valakire szüksége volt a házban, hogy ne üvöltsön a magánytól.
A kiskutya, egy lajka és keverék keveréke, ritka okosnak bizonyult, de egy hét múlva lehangolódott és elutasította az ételt. Fima átvitte az egész falun az új állatorvosi rendelőbe, ahol egy fiatal szakember, Kszenyija Vitaljevna Lebegyeva fogadta.
Kszenyija átható zöld szemű nő volt, és az a szokása, hogy a pácienseivel szigorúbban beszélt, mint az emberekkel. Megvizsgálta a kutyust, felírt gyógyszert, majd hirtelen, Jefim durva horgászkezein végigfuttatva a tekintetét, megkérdezte:
– Maga az a Zaozjornij, aki dévérkeszeggel kínálta a feleségét és a szomszédot? A laborunkban most két olyan elemzésünk van, ahol opiszthorchózis gyanúja áll fenn. A páciens neve Sztupin.
Fima horkantott egyet, de nem tagadta. Mindent elmesélt úgy, ahogy volt. Kszenyija végighallgatta, majd felnevetett – csengő, őszinte nevetéssel, ahogy csak egy jó viccen szokás.
– Hát maga aztán nagy stratéga, Jefim Trofimovics. Parazitológiai szempontból kegyetlen, de hatékony. Csak jegyezze meg: én a halat kizárólag mélyfagyasztás után és egészségügyi könyvvel szeretem.
Ezzel a beszélgetéssel kezdődött különös ismeretségük. Fima egyre gyakrabban járt az állatorvosi rendelőbe: hol a kiskutya körmét vágatni, hol vitaminokért, hol pedig hogy elmesélje horgász-parazitológiai történeteit. Kszenyija, a független és okos nő, ebben az egyszerű horgászban nem egy öregembert látott, hanem egy nyugodt, megbízható erőt.
### 7. fejezet: 💞 Kapás a szíven
Fél évvel később Sztarorecsenszk az új hírtől volt hangos: Fima-horgász feleségül veszi az állatorvosnőt. Az esküvőt szerényen, de szívélyesen ünnepelték meg a Tyihaja partján. A vendégek nem voltak sokan, de annál őszintébben mulattak. Kszenyija ragyogott búzavirágkék ruhájában, Fima hosszú idő után először öltönyt húzott, és még meg is borotválkozott. Az ajándékok közül kiemelkedett egy hatalmas fagyasztóláda, amelyet az állatorvosi állomás csapata ajándékozott az ifjú párnak, ezzel az elkötelezett felirattal: „A helyes halért, hálás parazitológusoktól”.
Kszenyija tartotta a szavát: innentől kezdve minden kifogott dévérkeszeg szigorú karanténozáson ment keresztül – fagyasztás, dátumozás, ellenőrzés. Ő maga úgy készítette a halat, hogy az ember mind a tíz ujját megnyalta utána, és Fima végre megértette, mi is az a családi melegség.
Grigorij Sztupin ezalatt nagyon leépült. Negyven kilót fogyott, beesett az arca, sárgás bőrrel járt, és már nem hajlítgatta a vasrudakat. Larissza pedig a kezelés után elköltözött valahova északra, messze a szégyentől. Fima néha összefutott velük a bolt előtt, de csak bólintott egyet, és ment tovább.
### 8. fejezet: 🌅 Epilógus kilátással a folyóra
Egy késő augusztusi estén, amikor a nap elolvadt a nádas mögött, és a Tyihaja folyó mozdulatlanul terült el, mint egy tükör, Fima és Kszenyija a stégen ültek, mezítlábas lábukat a vízbe lógatva. Ő egy régi horgászbotot tartott a kezében, az asszony ichthyopatológiai kézikönyvet lapozgatott. A kiskutya, egy már hatalmas, Zsór nevű eb, lustán rágcsált egy fadarabot.
– Tudod, Ksyuscha – törte meg a csendet Fima, a dugót figyelve –, sosem gondoltam volna, hogy életem legfontosabb kapása nem a folyón, hanem a saját házamban történik. Pedig tudtam, hogy a problémát nem lehet erővel megoldani. De másképp döntöttem… és most itt vagy nekem.
Kszenyija letette a könyvet, megfogta a kezét és egyszerűen csak annyit mondott:
– Te, Jefim, nemcsak a halak, de a sors horgásza is vagy. Csak most figyelj, hogy ne szokjon oda semmilyen szomszéd. Nekem nincsenek édességeim, de van hozzáférésem állatoknak való altatóhoz. És tudásom ahhoz, hol kell alkalmazni.
Fima akkorát hahotázott, hogy egy gém ijedtében felrepült. Megölelte a feleségét, és sokáig ültek így, hallgatva, ahogy csobban a hal, amit mostantól kezdve szabályosan fognak lefagyasztani.
Az öreg dévérkeszeg, vagyis inkább az ő története, a mai napig kering Sztarorecsenszkben legendaként. És valahányszor valaki elfelejti betenni a zsákmányt a fagyasztóba, az öregek sejtelmesen bólintanak: „Emlékezz Jefim Trofimovics dévérkeszegére. Ravasz hal az, bosszúálló.”
Így ért véget a történet, amely egy üres gilisztás zacskóval kezdődött, és egyeseknek kórházi ágyat, másoknak pedig késői, de annál édesebb boldogságot hozott. 🐟❤️
