Marfa Ivanovna a szokásosnál korábban indult munkába. Hétvégén a fiatalok mindig sok szemetet hagytak maguk után, ezért az asszony hajnali négykor jött, hogy mindent rendbe tegyen. Már hosszú évek óta dolgozott takarítónőként. Valaha az élete egészen másképp nézett ki.
Ahogy kezébe vette a seprűt, Marfa visszaemlékezett szeretett fiára, akit harmincöt évesen, „magának” szült. A férfiakkal nem volt szerencséje, ezért elhatározta, hogy minden szeretetét a gyermekének szenteli. Életét adta volna kis Vanyusáért. Az okos, szép fiú volt az ő büszkesége — csak az aggasztotta, hogy a fiúnak nagyon nem tetszett ez a környék.
– Anya, ha felnövök, menő fickó leszek! – mondta neki Ványa.
– Persze, kisfiam, hogyne lennél az – biztatta őt az anyja.
Amint a fiú betöltötte a tizenhatot, elköltözött otthonról, és beköltözött a technikum kollégiumába. Marfa Ivanovnának nem tetszett, hogy a fia ilyen messzire ment, de Ványa megígérte, hogy gyakran hazajár majd.
Eleinte valóban rendszeresen látogatta az anyját. De aztán megismerkedett egy lánnyal, és egyre ritkábban jutott eszébe a szülői ház. Végül visszatért – örökre. Azzal a hírrel, hogy halálos beteg. Marfa nem tudta megérteni, miért sújtja őket ilyen kegyetlen sors.
Minden erejét összeszedte, hogy küzdjön. Az orvos azt tanácsolta, hogy egy másik klinikán kezeljék a fiút, de az sok pénzbe került volna.
A gyásztól megtört asszony habozás nélkül eladta a lakását. Egyik éjjel telefonhívást kapott.
– A fia többé nincs köztünk – mondta az orvos.
Marfa Ivanovna nem akart tovább élni. Élete értelme a szeretett fiával együtt eltűnt.
Egy reggel, mint mindig, elindult takarítani az udvarba.
– Jó reggelt! – köszöntötte őt Sztyepan Petrovics, miközben a kutyáját sétáltatta.
– Jó reggelt! Ma ilyen korán? – kérdezte Marfa.
– Otthon unalmas, sétálok egyet a kutyával, meg beszélgetek magával – felelte vidáman a férfi.
Sztyepan Petrovics egyedülálló agglegény volt. Marfa kissé zavarba jött a figyelmességétől.
– Na, megyünk tovább, nem akarunk zavarni – mondta a férfi, és továbbindult a kutyával.
Marfa folytatta a munkát, amikor hirtelen észrevett valamit a padon. Egy telefon volt az. Körülnézett – senki sem volt a közelben. Felvette a készüléket, és bekapcsolta. A képernyőn fényképek jelentek meg. Valaki fotózott, majd ottfelejtette a telefont. Ahogy jobban megnézte a képeket, Marfa sírva fakadt.
– Fiam! Az én kis Vanyusám! – zokogta.
Hirtelen megcsörrent a telefon. Marfa megijedt, de felvette.
– Halló! Halló! Az én telefonom, eljöhetek érte? – hallatszott egy női hang.
– Igen, persze. A parkban, a padon találtam. Ide jöhet érte – mondta Marfa, és lediktálta a címét.
A lány hamarosan megérkezett. Amikor Marfa ajtót nyitott, a lány mögött megpillantott egy fiút.
– Mondja, hogy kerültek a telefonomra az én fiam fényképei? – kérdezte Marfa.
– Ványáé? – lepődött meg a lány.
A fiú belépett a lakásba.
– Ványa! – kiáltott fel Marfa Ivanovna, majd elájult.
A fiú odarohant hozzá:
– Mi történt vele?
– Talán összetévesztett valakivel. Hívjunk mentőt – mondta a lány.
Tizenöt perccel később az orvosok magához térítették Marfát. Miután elmentek, az asszony végre megtudta, hogyan kerültek a fia képei a telefonra.
Amikor kissé összeszedte magát, Marfa a lányra nézett.
– Ismer engem? Hogy kerültek magához a fiam, Ványa fényképei? – kérdezte remegő hangon.
– Olga vagyok – felelte a lány. – Régebben együtt jártunk a fiával. De amikor megtudta, hogy terhes vagyok, elhagyott – mondta nehéz sóhajjal.
– Elhagyott? Hogyhogy? Sosem beszélt magáról – csodálkozott Marfa.
– Néhány hónapig voltunk együtt. Amikor elmondtam neki, hogy gyermeket várok, egyszerűen eltűnt. Úgy gondoltam, megijedt, ezért nem kerestem – magyarázta Olga.
– Nem, Olgácskám… Most már értem. A fiam súlyosan megbetegedett. Nem akart senkinek terhet jelenteni – még magának sem. Ványa már sok éve nincs közöttünk… – Marfa ismét nem tudta visszatartani a könnyeit.
Olga szemei elkerekedtek.
– Hogyhogy „nincs”? – kérdezte döbbenten, a nőre nézve.
– Elment tőlünk. Eladtam a lakást, hogy megmentsem őt, de még ez sem segített. Nem jutottunk idejében… – válaszolta Marfa, alig tudva visszatartani a könnyeit.
Olga lassan megértette a hallottakat, majd mélyet sóhajtott:
– Most már értem. Csak meg akart védeni engem. Nem akarta, hogy még több fájdalmat okozzon nekem…
Aztán odafordult a fiúhoz, aki mindvégig mellette állt.
– Ványa, gyere ide hozzánk!
A fiú belépett a szobába.
– Igen, anya? – kérdezte.
– Ványa, emlékszel, meséltem neked, hogy az apád elhagyott minket? Kiderült, hogy ez nem igaz. Súlyosan megbetegedett és meghalt, mielőtt te megszülettél volna. És ő itt – a nagymamád – mondta Olga, Marfára pillantva.
Marfát elárasztotta a meghatottság. Tekintete megtelt melegséggel, amikor az unokájára nézett.
– Nagymama… – mondta félénken Ványa.
– Gyere ide, kisfiam – mondta Marfa, és átölelte a fiút.
Olga elmosolyodott:
– Talán hozzánk költöznél? Sok helyünk van, és örülnénk neked. Egy nagymama mindig kell a házhoz!
– Nem, Olgácskám. Én már megszoktam a környékemet. De nagy örömmel foglak benneteket látogatni – felelte Marfa.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.
– Szabad? – A küszöbön Sztyepan Petrovics állt egy hatalmas virágcsokorral. Odanyújtotta Marfának, és így szólt:
– Ez magának, Marfa Ivanovna. Elmegyünk sétálni?
– Természetesen – mosolyodott el az asszony.
A konyhából Olga és Ványa néztek ki.
– Minket is visznek magukkal? – kérdezték kórusban.
– Csak ha jól viselitek magatokat – tréfálkozott Sztyepan Petrovics.
Két hónappal később Marfa Ivanovna hivatalosan is Sztyepan Petrovics felesége lett. A férfi kutyája, Bogatir különösen örült az új családtagoknak – gyakran sétált Ványával, amíg a boldog nagymama friss süteményt sütött mindannyiuknak.
