A velünk történt eset nem egy tucat embert késztetett arra, hogy érzelmek egész viharán menjen keresztül.
Falunk a Hegyi-Altajban található, ahol nyáron szinte déli klíma uralkodik, akár +30 fokos hőséggel, télen viszont kegyetlen fagyok tombolnak, akár –40 fokig, vagy még lejjebb.
Ahhoz, hogy itt túléljen az ember, nemcsak erős szervezetre van szükség, hanem hatalmas akaraterőre és a szülőföld iránti szeretetre is, mert ebben a zord éghajlatban körülöttünk elképesztő szépség rejlik!
Ezekkel a tulajdonságokkal nemcsak az embereknek kell rendelkezniük, hanem a helyi állatoknak is.
Egy városi mopsz az ilyen hidegben egy pillanat alatt jégszoborrá válna, az udvari kóbor kutyák viszont valahogy mégis túlélnek, sőt a fagyban is az utcán alszanak.
Ha csak van mit enniük, a legkegyetlenebb fagyot is ki lehet bírni!
Sajnos azonban nem minden kutyának jut olyan gondtalan élet, hogy rendszeresen etessék, és saját kutyaháza is legyen.
Eh, mit is mondjunk! Még nem minden embernek jut nálunk ilyen szerencse, hát a kutyákról meg aztán végképp kevesen gondoskodnak.
Két jóbarát, Fjodor és Pjotr, már idős nyugdíjasok, éppen munkából tartottak hazafelé.
Ez a két nyughatatlan öregember gyerekkoruk óta barátok voltak: együtt tanultak, ugyanabban a faluban éltek, és mindig együtt dolgoztak brigádban.
Úgy is hívták őket: a Fegyka és Petyka brigád. Most is a szomszéd faluból jöttek, ahol a járási iskolában faablakkereteket javítottak.
Az asztalosmunka nem túl bonyolult: csak gyalulni kell, meg kalapáccsal kopogtatni. A nyugdíjasok már régen nyugdíjban voltak, de otthon ülni egyszerűen nem tudtak.
Az esti fagyban sétáltak, és hogy ne unatkozzanak, beszélgetni kezdtek.
– Na, mit szólsz, Fegyuhá, dönthetnénk már a nyárra? Menjünk ki a fűrésztelepre rönköket gallyazni?
– Te, Petyka, szerintem már teljesen elment az eszed! Emlékszel, mikor dolgoztunk ott utoljára? A te legkisebb fiad még úttörő volt akkor, most meg már három gyereke van.
Nem nekünk való már az a gallyazás.
– Akkor menjünk inkább azokhoz… tudod… akik az expedícióval járnak ide. Gyökereket, mindenféle növényeket keresnek.
Tavaly egy ilyen fickó zaklatott engem: „Mutassa meg, nagyapa, hol nő nálatok a csaga!”
Pedig nálunk ebből a csagából annyi van, mint Valetkán a bolha! Ó, jut eszembe, ez a Valetka… hát ott fekszik a tornácon!
– Nézd csak, biztos megint a Ludka, az az alkoholista nő, leitta magát, és kihajította a kutyát a fagyba! Hogy élhet ilyen lény a világon! Minden munkahelyről kirúgják, de meg sem érzi.
Fejőnő volt három évig, aztán inni kezdett – nehéz neki hajnalban felkelni! De a tejet meginni már nem nehéz.
U-u-u! Dög! Gyűlölöm a lusta nőket.
– Figyelj csak, az én Aniszimovnám mondta, hogy ez a Ludka állítólag terhes volt.
És mintha pár napja szült volna egy gyereket. És vajon mivel eteti, ha az ereiben csak vodka folyik?
Na mindegy, az az ő női dolga.
Megyek inkább adok Valetkának egy darab kenyeret. Biztosan átfagyott, szegény.
Fjodor fáradt lábain billegve bement a szerencsétlen Ludka udvarára.
Kerítés soha nem is volt ott, így kopogni sem kellett. Benézett az ablakon: nem égett a lámpa, tehát alszik, valószínűleg a másnaposságtól – az ablakok is bepárásodtak.
A kéményből sem jött már régóta füst. A kályha biztosan kihűlőben volt.
De a saját házában azért nem fagy meg azonnal az ember. Majd kijózanodik a hidegtől, és begyújt.
Csak az a kisgyerek… vajon mi van vele? Ő sokáig nem bírja ki meleg nélkül.
Felment a lépcsőn, és meglátta Valetkát, aki karikába gömbölyödve feküdt, már félig betemette a hó.
A kutya csak a lépések hangjára emelte fel kimerült fejét, majd vissza is tette.
Fjodor odanyújtotta neki a kenyeret.
– Egyél, drágám, egyél.
Biztosan átfagytál, ugye?
A kutya nehézkesen ismét felemelte a fejét, majd felállt az első lábaira.
És ekkor Fjodor félig vak szemei meglátták, mit takargatott olyan gondosan a kutya a fagyban.
A jeges deszkákon feküdt.
Úgy tűnt, halott.
— Petyka, Petyka, szaladj gyorsan a felcserünkhöz!
— A rendőrséget is hívni kell! Ezt a dögöt azonnal börtönbe kell zárni! Istenem… vajon él még? Petyka! Hol vagy? Hiszen a saját gyerekét tette ki a fagyba meghalni!
Pjotr a zavaros kiabálásból először nem értette, mi történt, de azonnal megérezte: valami szörnyűség történt. Amikor közelebb rohant, látta, hogy Fjodor már levette magáról a bundáját, felkapta a kisbabát, beburkolta a vastag juhbőrbe, és erősen a mellkasához szorította.
Az öreg hangos kiáltására és az emberi kéz melegére a gyermek hirtelen magához tért, és halkan nyöszörögni kezdett.
Fjodor dühösen kezdte ütni az elzárt ajtót.
De bentről csak a működő televízió hangja hallatszott.
— Fegyka, hagyd abba a hiábavaló dörömbölést — mondta Pjotr. — Részegen alszik. Majd a rendőrség elintézi vele. Te meg mindjárt megfagysz bunda nélkül. Fuss az ambulanciára!
Valet felugrott a helyéről, és kissé odébb húzódott.
Nem értette, mi fog most történni. Talán megverik? Valószínűleg.
Már megszokta: ha az emberek veszekedni kezdenek, utána rendszerint rajta csattan az ostor.
De ezúttal minden más volt. Az emberek kenyeret adtak neki, még meg is simogatták a fejét.
Mi fog most történni?
A kutya ott maradt fekve a tornácon, a hideg, jeges deszkákon, egészen addig, amíg a rendőrség meg nem érkezett a házhoz.
Közben Pjotr már a felcser, Zinaida Mihajlovna háza felé futott. Nehezen ébresztette fel az elaludt asszonyt. De az nem is haragudott.
Pjotr remegő ajkairól és összefüggéstelen szavaiból nagyjából megértette, mi történt.
Együtt siettek az ambulanciára, ahová Fjodornak is oda kellett érnie — már alaposan átfagyva, bunda nélkül, karjában az újszülött csecsemővel.
A felcsernő rutinos, magabiztos mozdulatokkal készült fogadni a fagyási sérülésekkel és súlyos kihűléssel érkező beteget.
Végül kivágódott az ajtó.
Fjodor lépett be, gyors gyaloglástól lihegve. Megmaradt fogai hangosan vacogtak a hidegtől.
De a melegben még rosszabbul lett — a szíve fájni kezdett, a vérnyomása felszökött.
Zinaida Mihajlovna azonban gyorsan átlátta a helyzetet.
Lefektette, beadott neki egy injekciót, és forró teával itatta meg.
Ügyeletben pedig a barátját, Petykát hagyta mellette.
A csecsemőt óvatosan kibontották.
A bundán kívül csak egy vékony flanel takaró volt rátekerve, amelyet valaha jószívű falubeli asszonyok adtak, és egyetlen pelenka.
A fején egy pamut sapka volt, amely már régen lecsúszott a nyakára.
Minden ruhadarab erősen szennyezett volt. Ez azt jelentette, hogy a gyermeket legalább egy napja nem öltöztették át.
A bőrén már régi kiütések foltjai jelentek meg a rossz gondozás miatt.
A takaró teljesen át volt ázva.
Így a kisbaba mínusz harmincnyolc fokos hidegben gyakorlatilag majdnem meztelenül volt — ráadásul vizesen! És közel egy teljes napon át a Valet nevű kutya melegítette a testével.
Ezután hosszú vizsgálat és kivizsgálás kezdődött.
Megérkezett a rendőrség, Ljuskát elvitték az őrizetbe.
Azt beszélik, ott aztán dalolt arról, mennyire szereti a gyermekét, milyen csodálatos anya ő, és hogy a terhessége alatt végig vitaminokat szedett.
Persze… negyvenfokos „vitaminokat”!
Az emberek nem vakok — mindent látnak.
A szociális szolgálat megvizsgálta azokat a körülményeket, amelyek között a gyermeknek élnie kellett volna, és még a legelemibb dolgokat sem találták: sem babafürdető kádat, sem meleg takarót, sem még egy rendes sapkát sem.
Sapka helyett egy öreg nagymamai kendő volt.
Összesen három pelenka volt a házban. A babakrémről, szappanról és más apróságokról pedig beszélni sem lehetett.
Amikor Ludka megkapta az első gyermeksegélyt, úgy döntött, hogy ezt „meg kell ünnepelni”.
Vett egy egész táska alkoholt, és alaposan leitta magát.
A csecsemő szopni kezdett volna, de neki lusta volt foglalkozni vele.
Ráadásul a kisbaba vizes is volt.
Az első pohár után megjelent a megszokott könnyedség.
Feltekerte hangosabbra a televíziót.
A kisbaba egyre kitartóbban követelte az ételt.
Ludka még ivott. De a gyereksírás nem hagyta, hogy ellazuljon.
Felállt, tántorogva karjába vette a gyermeket.
Alkoholszagú lehelettel fölé hajolva „nevelő beszélgetést” kezdett vele.
— Mit ordítasz? Azt hiszed, most te vagy a főnök? Nem! Én etetlek. Tehát engedelmeskedned kell nekem. Hallgass el, mondom!
Ludka hangosan csuklott egyet, majd folytatta:
— Bezzeg az apád adhatott volna legalább ezer rubelt pelenkára! Hol van az apád? Sehol! Megcsinálta a dolgát, aztán eltűnt. Én meg most egyedül vergődjek, ahogy tudok.
Na, hagyd már abba az ordítást! Elegem van!
Letette a kisbabát az ágyra, és töltött magának még egy adagot.
Aztán Ludka már alig emlékezett, mi történt.
A gyermek először csak nyöszörgött, aztán keservesen sírni kezdett, csuklástól fuldokolva.
Ekkor „zseniális” ötlete támadt — egy kicsit lehűteni a hidegben, hogy megnyugodjon.
Kivitte a babát a tornácra, és egyszerűen a deszkákra fektette.
Ő maga pedig visszament a házba, és csendben elaludt.
Ilyen embertelen, szinte állati kegyetlenség.
Addig aludt, amíg a rendőrség be nem törte az ajtót.
Szülői jogait azonnal megvonták.
A legszebb szó — az „anya” — nem méltó hozzá.
Maradjon örökre csak egy nő, aki megszülte ezt a gyermeket.
A kutya szíve sokkal irgalmasabbnak bizonyult, mint annak az asszonynak az elzüllött lelke, aki megszülte a csecsemőt, majd az éjszaka közepén kitaszította a kegyetlen fagyba — majdnem meztelenül és teljesen védtelenül.
Gondolkodjunk el rajta: kinek az együttérzése az igazi — az emberé vagy az állaté?
Az ember néha érdekből tesz „szép” dolgokat. Az állatok viszont nem számolgatnak így.
Ők azonnal cselekszenek, gondolkodás nélkül.
Valet ennek a történetnek a részesévé vált, és egy apró élet igazi megmentője lett.
Ezért a helyi katasztrófavédelmi szolgálatnál külön kutyás éremmel tüntették ki.
Most Fjodornál él.
Az ügyes kezű öreg készített neki egy meleg kutyaházat, naponta kétszer eteti, és magával viszi az erdőbe.
A hálás kutya szépen meghízott, bundája sűrű és fényes lett.
És amikor a Fegyka és Petyka brigád Valetkával bővült, közeledésüket most már könnyű felismerni — a medálos kutya csengő ugatásáról… 🐕
